Sai Baba tanításia a gyakorlatban 5. rész - Álomból valóság

"A dharma nem korlátozódhat egyetlen közösségre vagy nemzetre sem, mivel az az egész világ történéseivel van szoros összefüggésben. Egy olyan láng, amit sohasem lehet kioltani. Jótékony hatását semmi sem akadályozza."

Beküldte: Prema
Időpont: 2006.02.08. 00:49

Álomból valóság
Deepa Awal

A Földön való tartózkodásunk alatt sok kívánságunk valósággá válik. Ugyanakkor ezek az álmok olyan vágyak, amelyeket Isten vált valóra nagylelkűségében és könyörületében. De nem csupán valóra váltja ezeket az emberi álmokat, hanem egy másik dimenziót is hozzájuk ad: megjeleníti számunkra a lehetetlen megálmodásának, az elérhetetlen elérésének lehetőségét. Felhívja figyelmünket a létezés egy olyan részére, mely túl van hétköznapi látásmódunkon, és eléri, hogy olyan intenzitással vágyakozzunk erre, amit még soha nem tapasztaltunk meg. Ez a történet általános álmok és vágyak hétköznapi története, amelyet mesterem, Sri Sathya Sai Baba kegye tett nem hétköznapivá.

Indiában születtem és ott is nevelkedtem, középosztálybeli családban. Szüleim nem voltak különösebben vallásosak, de hittek Istenben, keményen dolgoztak és egy egyszerre szerető és támogató otthont teremtettek. Hittek abban, hogy gyermekeiknek magas szintű oktatásban kell részesülniük, és nagy elvárásaik voltak irányunkban. Két gyerek közül az idősebbikként mindig is arra sarkalltak, hogy küzdjek céljaimért, és valósítsam meg lehetőségeimet. Emlékszem, gyerekkoromban csatlakozni akartam az Indiai Adminisztációs Szolgálathoz, egy olyan versenyszellemű és férfiak uralta kormányhivatalhoz, amely a nemzet ügyeinek adminisztrálására és az emberek szolgálatára volt hivatott. Iskolai éveimet és felsőfokú tanulmányaimat számos siker és ösztöndíj kísérte, nagyrészt édesapám bátorításának és támogatásának köszönhetően.
Amikorra elvégeztem középiskolai tanulmányaimat Indiában, biztos voltam következő lépésemben: az ügyvitel területén akartam folytatni azokat, és valami hasznosat tenni! Sok célom és ambícióm volt, amelyekből aztán nem keveset ismertek el sziporkázóként, intelligensként. Az elkövetkező, fiatal felnőtt éveimben sok új tapasztalatot szereztem, beleértve egy tradicionális indiai esküvőt, felsőfokú tanulmányaimat és első munkámat. 1976-ban az USA-ba költöztünk, és új időszak köszöntött be életünkben.

Számomra a költözés a növekedés lehetőségét jelentette minden szinten. Vártam arra, hogy szélesíthessem szakmai tudásom, és mélyíthessem személyes fejlődésem egy új kultúra megismerése által. Intuícióm azt sugallta, ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem. Visszatekintve teljesen igazam volt! Nem csupán megvalósítottam az álmom, de rájöttem, hogy álmom csak egy álom volt!

Az USA-ban eltöltött első öt év mind személyes, mind szakmai szempontból nagyon intenzív volt. Két kisgyermeket neveltem, dolgoztam a Ph.D.-men és részmunkaidőben dolgoztam. Abban az öt évben sok vágyat és ambíciót valóra váltottam. Valójában a szakmai és személyes fejlődésem olyan gyors volt, hogy e periódus végére úgy éreztem, közel vagyok ahhoz, hogy nagy részét megvalósítsam annak, amire vágytam. Volt doktori fokozatom ügyvitelben, és egy tanácsadói pozícióm egy vezető multinacionális vállalattal. Volt egy olyan kollégákból álló szakmai hálózatom, akik becsülték a munkámat. A tréning és fejlesztés területén képeztem tovább magam, és egy üzleti iskolában tanítottam.

Ennek ellenére ahelyett, hogy elégedett lettem volna, úgy éreztem, üresség tátong életem-ben. Semelyik képességem sem adta meg az elégedettség vagy a teljesség érzését. Kristály-tisztává vált, hogy a boldogság nem a teljesítmény függvénye. Egy arra irányuló erős késztetés tört bennem a felszínre, hogy békére leljek és megértsem az élet értelmét. Ha arra kérnének, hogy nevezzek meg egy olyan dolgot, ami a pszichémet akkoriban uralta, akkor azt mondanám, hogy ez a lélek táplálékára való éhség volt. Vágytam lényem és tudatom kiterjesztésére, de nem tud-tam, hogyan álljak neki vagy kitől kérjek segítséget.

Ekkor történt, hogy Sai Baba belépett az életembe. Néhány hónappal korábban egy barátom látogatott el Puttaparthiba, hogy lássa Babát. Tapasztalatai nagyon érdekeltek. Meghívott egy Sai-bhajanra, és úgy döntöttem, elmegyek. Ugyan csak egy imadalokat éneklő csoport volt ott, de az élmény rám gyakorolt mély hatása csak egy Sai-csodaként írható le. Egyfajta hazatérést és érzelmi kitörést tapasztaltam meg, amely semmi kétséget nem hagyott elmémben arról, hogy ezt a kapcsolatot folytatnom kell. E tapasztalat után pár hónappal megérkeztem Puttaparthiba, hogy lássam Babát. Látogatásom ugyan csak egy napig tartott, de egy olyan kapcsolat kiindulópontja volt ez, ami megváltoztatta az életemet.

Visszatértem New York-ba és kezembe fogtam életem szálait. A Babához való látogatásnak a felszínen nem volt érzékelhető hatása, de valójában minden megváltozott. Lényem belső tartományaiban elkezdtem elfogadni Babát tanítómként, mesteremként. Fogalmam sem volt arról, mivel járhat ez majd, de hajlandó voltam tanulni. Életemben először éreztem hajlandóságot arra, hogy valakit mesternek fogadjak el. A hitnek, szeretetnek, odaadásnak még fejlődnie kellett, de egy kapcsolat mindenképpen elkezdődött, és e nem mindennapi tanár hatalma hamarosan manifesztálódott.

Változás érintett meg. Az élet még mindig álmaim beteljesülését ígérte, mivel sikeres karrierem folytatódott, de most az álmom változott meg! Intenzív nyugtalanságot kezdtem érezni az életemben. Külső fejlődés helyett a belső béke vágya jelent meg bennem. Jobb környezetet szerettem volna teremteni az otthonomban a gyerekeimnek, hogy így a gyerekek harmóniát és békét éljenek át, és mindenekelőtt azt kívántam, hogy én magam leljek békére. Majdnem olyan volt, mintha a tudtomon kívül egy erő arra ösztökélt volna, hogy újraértékeljem céljaimat és vizsgáljam felül prioritásaimat. Nem volt választásom.

Sai Baba tulajdonságainak egyike az, hogy arra sarkall minket, vágyainkat és konfliktusain-kat tisztán és megalkuvás nélkül lássuk meg. Az biztos, hogy hirtelen úgy kellett szembenéznem magammal, ahogy soha előtte. Többé nem tagadhattam meg az érzéseimet. Növekedett bennem az a felismerés, hogy amíg nem és hacsak nem engedem el korábbi céljaim és prioritásaim, nem valósíthatok meg újakat. Úgy éreztem, teljesen el kell engednem szakmai jellegű vágyaimat ahhoz, hogy megtaláljam a belső békét, és megteremtsem a megfelelő környezetet otthon.
A felmerülő új prioritások eredményeként létrejövő belső konfliktus hatalmas volt. Becsültem a munkámat, az elismertséget, a kollégáim hálózatát és végül, de nem utolsósorban az anyagi függetlenséget. Attól tartottam, ha ezt mind föladom, elveszek. Viszont nem tarthattam figyelmen kívül a belső nyugtalanságot és azt a bizonyosságot, hogy valaminek meg kellett változnia. Az egyik felem arra ösztökélt, hogy engedjem el külső kötelezettségeimet, és összpontosítsak magamra és az otthonomra; a másik felemnek pedig esze ágában sem volt föladni a szakmailag aktív, önálló személy státusát. Ez a konfliktus több mint két évig tartott. A kezdeti szakaszban nem vettem figyelembe a belső küzdelmet, amelyet úgy magyaráztam, mint valamit, amit minden dolgozó anya érez néha. De az idő előrehaladtával már nem tudtam ezt nem figyelembe venni: a belső nyugtalanság lassan, majdnem észrevehetetlenül erőre kapott.

Ezen időszak alatt megkérdeztem Babát, hogy mit tegyek. A válasz sohasem érkezett tisztán, mivel annyira zavart volt az elmém. A konfliktus intenzitása nőttön nőtt mindaddig, amíg már nem tudtam elviselni, és megbeszéléseket kezdtem partnereimmel egy részmunkaidős munka lehetőségéről. Egész nyitottak voltak kérésemre. De még ez a megoldás sem oldotta fel nyug-talanságomat. Most már értem, miért. Visszatekintve világos, hogy ez az intenzív érzelmi feszült-ség az a fájdalom volt, amit a régi elengedésekor és az új befogadásakor tapasztalunk meg. Kény-szerítve voltam arra, hogy újraértékeljem hiedelmeimet és feltételezéseimet. Az anyagi biztonság, a státusz, az erő, a függetlenség és a külvilág elismerése olyan dolgok voltak, amelyektől az énképem miatt függtem. Ahogy a legtöbb ember, én is hagytam, hogy az önértékelésemet az határozza meg, mások mit gondolnak rólam. És most el kellett dobnom mindezt, hogy belül fedezzem fel az értékeimet! Nem volt választásom; a belső nyugtalanság addig üldözött, amíg nem cselekedtem. Kiszálltam, feltételek nélkül.

Mihelyst meghoztam ezt a döntést, olyan béke árasztott el, amilyent addig nem ismertem. Hirtelen szabad lettem, hogy belső énemet tápláljam, időmet és energiámat a gyermekeimre áldozhassam. Úgy éreztem, akkor ez volt a legfontosabb számomra. Döntésemet nem bántam. Valójában egyfajta szabadság jelent meg mind fizikai, mind mentális értelemben. Nagyon hálás voltam azért, hogy elég bátor voltam a létezés régi módjainak elengedéséhez és újak kereséséhez.

Az élet nagyon megváltozott, ahogy abbahagytam a munkát. Életem egy szakasza lezárult és egy új kezdődött. Jóval több idő jutott Swami könyveinek olvasására, elmélkedésre vagy Swami nevének recitálására. Az elkövetkezendő években életem teljes mértékben a gyerekek és a Sai - tevékenységek körül forgott. Ez a személyes növekedés időszaka volt, de teljesen más irányban. A hangsúly a fizikai világhoz tartozó képességek kifejlesztéséről áttolódott önmagam, életcélom és motivációm megértésére. Ez a szakasz óriási változást hozott abban, ahogy magamat láttam. Elkezdtem önértékelésemet szakmai sikereim és tehetségem helyett arra alapozni, ahogy belül éreztem magam.

Olyan dolgokat fedeztem fel magamban, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek. Például elkezdtem látni az értékét annak a kultúrának, amelyből jöttem, és azt, hogy ez hogyan járult hozzá személyiségem kialakulásához. Sokkal hajlandóbb voltam felismerni saját belső természetemet és annak megfelelően cselekedni. Swami tanításai megfelelő alapot nyújtottak az emberi értékek megértéséhez és ezen értékek kifejlesztéséhez magamban és gyermekeimben. A Swami nevében történő szolgálat édességét is megízleltem, ez korábbról nem ismert tapasztalat volt számomra.

Az elkövetkezendő néhány év biztonságos volt, családias és fizikailag is könnyebb. Teljesen belevetettem magam a ház és a család világának felfedezésébe. A teljes munkaidős háztartásvezetéstől való húzódzkodásom lassan eltűnt, ahogy minden apró munkát is szeretettel és lelkesedéssel próbáltam végezni. Folyamatosan emlékeztettem magam Swami szavaira, miszerint semelyik munka sem lehet olyan kicsi, hogy ne érdemelne teljes figyelmet. Felülemelkedtem az "érdektelen” munkával kapcsolatos nézeteimen és Swamira és tanításaira összpontosítottam, mialatt mosogattam és takarítottam.

Visszatekintve úgy látom, míg e periódusnak megvoltak az előnyei, éppúgy megjelentek bizonyos hátrányok is. Spirituális útkeresőként kezdtem azt gondolni, hogy a spirituális fejlődéshez elengedhetetlen a külvilágtól való elvonulás. Valamelyest ez a nézet helyénvaló: éppúgy, ahogy a palántának szüksége van védelemre a növekedése idején, amíg nem elég erős ahhoz, hogy megvédje magát, annak, aki kezdő a spirituális úton, nagyon figyelnie kell a mindennapi élet szétziláló tényezőire, és a valóság lényegére kell összpontosítania. De az elszigetelődés nem válasz, mivel a mindennapi élet szituációi és emberei azok, amik megadják fejlődésünkhöz és kiteljesedésünkhöz a feltételeket.

A munka még mindig jelentős része életemnek. A Sai központ tevékenységei kitöltik napjaimat, de másképpen. Nem azért dolgozom, hogy pénzt keressek, hanem azért, mert a munka örömmel tölt el, és megtiszteltetésnek veszem, hogy dolgozhatok. Örömömet lelem az emberek-ben, akikkel találkozom, és hálás vagyok mindazért, amit tanítanak nekem. Soha nem volt a munka olyan örömteli, mint most.

Swami azt mondja, a világ az ő visszatükröződése. Ha ez így van, az adott szituációk és körülmények a legmegfelelőbbek ahhoz, hogy megtanítsák a leckéket, amelyeket fejlődésünkért meg kell tanulnunk. A világgal való együttműködésünk során fedezzük fel hitrendszerünket, ízlésünket, vágyainkat. A megszabadulás addig nem jön el, míg ezeket el nem engedjük. A mentális szinten való elengedés azt jelenti végül, hogy a cselekvés szintjén is fellazítjuk preferenciáinkat, a szeretem-nemszeretem dolgokat. Ha valóban nem teszünk különbséget dolgok között, akkor vagyunk igazán szabadok. Ezt most már teljesebben megértve felismertem Swami szavainak igazát: "Az élet egy játék, játszd!”

Tizennégy év telt el azóta, hogy Baba belépett az életembe. Sokminden történt azóta, és az utazás szakadatlanul folytatódik. Sok álom eloszlik, és most az a végső álmom a legerőteljesebb, hogy felfedezzem saját valóságomat. Azt tanulom, hogy kereshetem belül a békét, szeretetet és boldogságot. Nemrég egy interjún azt mondtam Babának: "Az elme néha nagyon nyugtalan.” Ő így felelt: "A béke belül van, nem kívül.” Ez az üzenet különböző módokon jelent meg az életemben attól a naptól fogva, amikor először pillantottam meg Babát. A konfliktus több évvel ezelőtt alakult ki a kettős szerepem (szakember és háziasszony) miatt, de ez csak a játék első felvonása volt. Azóta ugyanezt a jelet adja különböző módokon. Az üzenet ugyanaz: A béke belül van, nem kívül.

Sokminden megváltozott. Az életem értékelését és megítélését szolgáló kritérium most nem az, hogy mások mit gondolnak rólam vagy mit éreznek felőlem, hanem az, hogy minek, kinek érzem magam. Még mindig ambíciózus vagyok, de most más okokból. A mostani ambícióim a következők: Következetes vagyok-e gondolataimban, szavaimban, tetteimben? Hű vagyok-e felsőbb énemhez? Tudatában akarok-e lenni vágyaimnak és elvárásaimnak, és kész vagyok-e elengedni őket? Kész vagyok-e arra, hogy életemet egyszerűvé tegyem, hogy arra összpontosíthassak, ami valódi? Kész vagyok-e arra, hogy élethelyzeteimet tanítóimmá tegyem, és teljes mértékben tanuljak tőlük? Ez a belső összpontosítás egy teljesen új világot nyitott meg, ami igen gazdag és izgalmas.

Néha a dolgok kívül történnek meg, és egy teljesen új látásmódot hoznak magukkal. Néha egy belső változásra leszek figyelmes: megváltozik az, ahogy általában gondolkodom dolgokról. Például egyszer Prasanthi Nilayamban, a menzán álltam sorba, és ezen gondolkoztam: "Elkülönült? Soha nem leszek elkülönült a gyerekeimtől. Még csak meg sem akarok szabadulni ettől a kötődéstől.” És mégis pár évvel később azon találtam magam, hogy Swamihoz imádkoztam azért, hogy vegye el a ragaszkodás okozta fájdalmat, és engedje meg, hogy fel-ismerjem saját valóságomat. Lassan, de biztosan Sai Baba, a mester tanító elvetette az el-különülés magvait.

Egy másik alkalommal, ismét a menzán, egy hölgy hátulról előretolakodott a sorban. Mérges voltam és ideges, de tehetetlennek éreztem magam azon kívül, hogy megmutattam neki, hol a sor. Végeérhetetlennek tűnő várakozás után végre én jöttem, kiszolgáltak és leülhettem. Röviddel azután, hogy tálcámmal az asztalhoz ültem, szomjas lettem, de nem akartam fölkelni, miután annyi ideig álltam már sorban. Nekiláttam az evésnek. Néhány percen belül elkaptam annak a hölgynek a tekintetét, aki előretolakodott a sorban. Szemmel láthatóan már befejezte az étkezést. Mielőtt rájöhettem volna, mi történik, odasietett hozzám egy pohár vízzel, amit aztán elém rakott. Teljesen meg voltam lepődve! Nemcsak az idegesség és a harag tűnt el, hanem egy furcsa érzés is elöntött, amelyet a legjobban a megbánás és hála keverékeként lehet leírni. Olyan gyorsan értékeltem és ítéltem meg őt, és most, ezzel a cselekedetével a véleményem teljesen megváltozott. Milyen korlátoltak vagyunk az ítéleteink és gyors következtetéseink által - gondoltam magamban. Ez egy nagyon erős lecke volt, hogy miért ne ítéljünk meg és értékeljünk embereket.

Mindkét eseménynek van egy közös vonása: arra sarkalltak, hogy átértékeljem gondolkodásmódomat, és változást hoztak egész lényemben és gondolkodásmódomban. Most a legnagyobb öröm az, hogy növekedjek és kiteljesedjek úgy, hogy a falak, amelyek elválasztanak a világtól, eltűnnek és lebomlanak.

Swami azt mondja, bármit meg tud változtatni, ha meg akar, de mégsem teszi. Miért? Mivel minden olyan változás, amely hirtelen, a megértésünk nélkül következik be, nem tart sokáig. Így ehelyett lehetőséget nyújt élethelyzetek, kapcsolatok és történések által, hogy átalakítsuk magunkat, és közelebb kerüljünk hozzá, míg Ő türelmesen vár. Ez az ő legnagyobb ajándéka számunkra - amit mi kegyelemnek hívunk. Amint erre rájövünk, a világot elkezdjük másképp látni és érezni. Események, melyeket értelmetlennek tartottunk korábban, hirtelen értelmet nyernek, a meghiúsult vágyak és kívánságok eszközzé válnak, hogy ugyanarra a dologra megtanuljunk másképp nézni. Amikor nehézségek adódnak, a megoldásuk nem olyan fontos, mint a lecke, amelyet hordoznak. A mostani imádságom Istenhez az, hogy az Ő akarata teljesüljön és ne az enyém. Ez a belső utazás természete: nem kell sehova se menni, nem kell semmilyen állapotot sem elérni azon kívül, hogy meglássuk saját valóságunkat, Önvalónkat, mindig. Ezerszer köszönöm az Úrnak, hogy elindított a szeretet, öröm és beteljesülés útján.