Sai Baba tanításai a gyakorlatban 3. rész - Figyelj!

Figyelj!
Judy Warner

Beküldte: Prema
Időpont: 2006.02.08. 00:30

Swami arra int minket, hogy figyeljük szavainkat, cselekedeteinket, gondolatainkat, jellemünket és szívünket . Ez nem teljesen új eszme számomra. Ezekkel a magasrendű ideálokkal nőttem fel. Az apám, New York Állam Legfelsőbb Bíróságának bírójaként a törvények betartását, az igazmondást és az őszinteséget minden lehető módon életem részévé tette. Emlékszem arra, hogy apám még egy csomag cigarettát sem kért soha a barátaitól attól való félelmében, hogy később ezért szívességet kérnek majd tőle. Egy bíró lányaként tőlem is elvárták, hogy kövessem ezt a hozzáállást.

Mióta Sathya Sai Babához járok, időről időre meghökkentem saját magamon megkérdőjelezhető viselkedésem miatt, sőt az iránti vágyam miatt, hogy őszintétlen legyek jó néhány helyzetben. A megdöbbentő dolog az, hogy ezek a vágyak az ashramban a legerősebbek. Nem otthon, hanem éppen a Béke Lakhelyén! Miért épp ott, kérdezheted. Úgy gondolom, azért, mert az iránti vágyam, hogy fizikailag közel kerülhessek Swamihoz olyan erős, hogy ésszerűsítem rossz viselkedésemet. Amikor látom Őt elsétálni közöttünk, egyszerűen elfelejtem, hogy Ő mindenhol jelen van.

Babához való első látogatásaim egyikén egy jóbarátomat egy icipici szobában helyezték el tíz másik nővel együtt. Amikor matracaikat leterítették a padlón, még csak sétálni sem lehetett a szobában. Nagyon ideges volt, és elmesélte, mennyire szenved. Egy héttel később mindegyik szobatársa elment. Nagyon boldog volt, mert felajánlották, hogy nála hagyják a szobakulcsot az iroda értesítése nélkül.

"Tartsd meg - mondtam. - Tölts pár órát egyedül. Az irodában nem fogják megtudni.” Egy órán belül ráeszméltem, mit is mondtam. Addig kerestem az ashramban, míg meg nem találtam, és azt mondtam neki: "Amit mondtam neked, nem volt dharmikus (helyes cselekedet). Bocsánatot kérek. És nem is tartozott rám a dolog. Csak megérintett a szenvedésed, mivel barátok vagyunk.” Természetesen megértette. Ezek után sohasem kérdeztem rá, mit is tett végül, mivel semmi köze nem volt hozzám a dolognak.

Másodszor is korai útjaim egyikén fordult elő, hogy nem voltam őszinte. Az első években, ha a férjem és én nem tudtunk szállást szerezni az ashramon belül, a faluban éltünk, ahol ugyan a szállás kényelmesebb volt, de a vibráció egyáltalán nem volt szent. Ezzel soha nem tudtam megbékélni, de ugyanúgy kint laktam minden évben. Amikor ezúttal elutazóban voltunk, az ashram elszállásolási irodájához mentem vibhutiért. A férfi ezt kérdezte tőlem: "Melyik szobában lakott?”

"R2 D6” - feleltem, az ashram annak a szobájának számát használva, ahol a barátom lakott.
Hazugságom teljesen elkeserített. Csak úgy kiszaladt a számon. Mindezentúl nem is volt szükségem vibhutira, mivel Swami abban az évben interjút adott nekünk, és sok kis vibhuti csomagot kaptunk. Sokáig haragudtam magamra. Végül felismertem, mi volt ennek a hazugságnak a mondanivalója: rossz volt a lelkiisneretem amiatt, hogy a faluban laktunk, és innentől kezdve az ashramban kellett laknom, nem törődve azzal, hogy a szállás milyen lesz.

Swami azt mondja, nem lehetünk állatok, először legalább az emberi szintre kell emelkedni, és aztán végül az istenire. Amikor nézem az embereket, még azokat is, akiket ismerek, sorokat áttolakodva az ashramban, hogy mások elé kerüljenek, elcsodálkozom. Látni embereket hasonlókat cselekedni nehezebbé teszi számomra azt, hogy én magam betartsam az ashram szabályzatát. Megmagyarázom magamnak, hogy ez mind rendben van ilyen körülmények között és ebben a kultúrában. De emlékeztetem magam arra, hogy aki ma vagyok, azzá válok holnap. Rengetegszer gondoltam arra, hogy sorokat tolakodjam át, különösen a fesztiválokkor, amikor az ashramban nagy a tömeg. Folyton azt hallom az elmémben: "Azt tedd másokkal, amit szeretnél, hogy mások tegyenek veled” - így megpróbálom elkerülni, hogy áldozatául essek ennek az ’állati tendenciának’.

A darshan előtti felkészülés mind a férfiak, mind a nők számára abban áll, hogy a saját részükön oszlopokba rendeződjenek. Aztán minden oszlop első embere kihúz egy zacskóból egy számozott érmét, amely meghatározza azt, hogy az oszlopok milyen sorrendben jussanak be a templomba. A darshan alatt, amikor Baba kijön és sétál a tömeg között, leveleket vesz el, áldást ad, beszél emberekkel, gyakran felállnak az emberek, így a mögöttük lévők nem láthatják Swamit. Vagy pedig hátulról előre jönnek, sorokon átmászva azért, hogy Swaminak odaadjanak egy levelet. Én is meg akartam ezt tenni. Évekig figyeltem magam és azt a vágyamat, hogy magamról gondoljak előbb, mint másokról.

Egy reggel a karácsonyi időszakban, amint nagy számban sorakoztunk, egy nő, akit ismerek (és aki most az ashramban lakik) túl későn érkezett ahhoz, hogy a rendes oszlopokba kerüljön. Ennek ellenére nem állt be a későn jövők oszlopába, ahol már volt vagy 50 ember, és amelyik mindig utolsóként megy be. Ehelyett édesen mosolyogva és megnyerő modorral beszélve a sevák közelébe állt, akik nem engedték be a többi sorba. Olyan volt, mintha fontosabbnak érezte volna magát, mint a többi 50 nő, és ezért rá nem vonatkoztak volna a szabályok. Ahogy a számokat húzták a zacskóból, egy seva észrevett egy nőt egy nagy jegyzetfüzettel és azt mondta neki, hogy így nem mehet be a darshanra, és kérte, hogy hagyja el a helyét. Aztán jelzett a barátnőmnek, hogy foglalja el ennek a nőnek helyét. A barátnőm nagyon boldog volt és a jelek szerint nem volt lelkiismeret-furdalása, hogy a másik 50 nő elé került. Én meg csak néztem.

"Ez Swami játéka” - gondoltam. - "De hol az igazság, hol a dharma?”
Egyszer csak azt láttam, hogy feláll. Kihúzták a számát, az első sorban lesz! Hallottam, amint azt mondja: "Köszönöm, Baba.” Természetesen igaza volt. Ez mind az Ő játéka volt. De mi a helyzet a dharmával ezen a világi szinten?
Amikor azt látom, hogy az ilyen viselkedést díjazzák, összezavarodom. Sőt olyannyira zavarónak találom, hogy fel is adom, hogy megértsem. Lassan, nagyon lassan megtanulom, hogy minden történést úgy fogadjak el, mint az Ő játékát. Baba adott egy leckét, amely tényleg segített ebben.

Madrasban voltam darshanon, az első sorok egyikében, de teljesen a szélén, távol attól a résztől, ahol Swami sétálni szokott. Egy indiai nő mellett ültem, aki a fogyatékos fiával volt ott. Vibhutit adtam neki, amit lelkesen fogadott el, és amit rádörzsölt fia kicsavarodott lábára. Boldogan mosolyogtunk egymásra, érezve, hogy Sai iránti szeretetünk ugyanaz.
Izgalom szállt a közönségre. Swami hátulról sétált be. Hirtelen ez a nő egy levelet húzott elő a szárija alól, és maradásra intve fiát, nagy elszántsággal indult el, hogy átmásszon 25 emberen, hogy a központi részbe jusson. Őt figyeltem, és átéreztem szükségét, hogy a fia Swami segítségéhez jusson. Épp időben ért a központi részhez, hogy Swaminak odaadhassa a levelét. Az esemény mélyen megérintett. Először életemben tudtam, hogy nem ítélhetem meg kívülről, valaki helyesen cselekszik-e vagy sem. Abba kellet hagynom az ítélkezést és ismét, a saját dolgaimat figyelmen kívül hagyva hagyni mindenkit, hogy megélje a saját dharmikus döntéseit és kihívásait. Rájöttem, hogy van még egy dolog, amit örököltem - a Bíró! Ettől meg kell szabadulnom! Ha azt gondolod, hogy másokkal kemény vagyok, képzelheted, milyen szigorúan ítélem meg saját magam!

Az újévi reggeli darshanon az egyik leghátsó sorba vártam. A sarokba szorultam, legtávolabb onnan, ahol Swami sétálni szokott. Egy üres széket találtam a sarokban, és azt gondoltam: "Akár itt is leülhetek. Talán nem jönnek, és láthatok majd valamit. Ha jönnek, bárhol is üljek majd le, csak jobb lehet, mint ahol most ülnék le egyébként.” Kényelmesen ültem kb. 20 percig, felfigyelve arra, hogy a terem teljesen megtöltődött emberekkel, és már alig akadt hely a földön. Reggel hétkor a susmorgás szaladt át a tömegen, Baba elindult. Az ellenkező irányból pontosan ugyanekkor egy hajlott hátú, öreg nő közeledett lassan felém. Nem voltam benne biztos, hogy ez az ő széke volt-e vagy sem, de abban biztos voltam, hogy át fogom neki adni a helyemet. Rögtön fölálltam.

Mérgesen kiáltották: "Ülj le! Ülj le! Le!” "Mit gondol, mit csinál?” "Hova mész?” - mialatt elkeseredetten próbáltam helyet találni - akárhol - hogy elkerüljek az útból. Senki sem mozdult egy centit sem, de a kiabálást folytatták. Végül megláttam egy helyet egy fa mellett, és arra vettem az irányt. Egy nő ült ott lábait kinyújtóztatva, lábfejét a gödörben tartva, és amikor mutattam, hogy le fogok csúszni a helyre hátamat a fának tartva, keservesen panaszkodott. Végül nagy ellenállással és egy mérges pillantással felhúzta a lábát.

Addig maradtam ebben a fájdalmas pozícióban, képtelenül arra, hogy lássam Babát, amíg biztos nem voltam benne, hogy már nem látható a nők térfeléről. Nagy nehezen kikászálódtam összehajtogatott pozíciómból, és ismét elkezdtem helyet keresni a földön. Ismét hallatszott: "Ülj le!” "Mit csinálsz?” "Jobb helyet próbál szerezni!” Nem hittam el, hogy ilyen haraggal voltak irányomban. Tulajdonképpen mindenki azt hitte, hogy jobb helyet próbálok keresni, amikor épp bármilyen helyet kerestem. Végül egy indiai nő fogta gyerekét az ölébe, így adva nekem egy csöpp helyet, ahol elférhettem. Teljesen le voltam törve, majdnem könnyekre fakadtam. Mindenki darshanját tönkretettem, és mindenki rosszul ítélt meg engem.

Könnyeimmel küszködve rájöttem: "Ez más nem lehet, mint egy lecke Swamitól. Soha nem láttam még ennyi önző, mérges embert egyszerre. Ennek biztos oka volt.” A nap végére két hihetetlen felismerésre jutottam. Épp, mielőtt Indiába utaztam volna, a hospice szolgáltanál, ahol koordinátor vagyok, azt mondtam a főnökömnek: "Mindenki, akivel együtt dolgozom, örökösen aggódik amiatt, hogy mit gondolnak róluk a szomszédok. De nem én” "Ha úgy érzem, a helyes dolgot teszem, megcsinálom. Soha nem aggódom amiatt, hogy más mit fog gondolni rólam.”Ez által a darshan tapasztalat által jöttem rá, hogy igenis mennyire törődöm azzal, mit gondolnak Sai-nővéreim. Nagyon megbántott, hogy azt gondolták, önző vagyok és csak a saját érdekeimre gondolok. Most már világos számomra, hogy számít nekem, mit gondolnak a többiek, és nemcsak a szomszédaim, hanem olyanok, akiket nem is ismerek. Bármilyen fájdalmas is volt ez a lecke, nagyon fontosnak bizonyult. Habár mindig meghallgattam azokat, akikkel dolgoztam, és támogattam őket, sohasem értettem meg igazán ezt a problémájukat. Most mát értem. Remélem, hogy most, amikor felszínre kerül ez a téma, igazán együtt tudok érezni azokkal, akiket szolgálok.

Ez alkalommal is azt kellett felismernem, hogy soha nem ítélhetjük meg kívülről, milyen szándék vezérli a másik embert. Senki sem látta, hogy felállok és egy idős nőnek adom át a helyem, így mindenki azt feltételezte, hogy önzően a saját helyemet próbáltam javítani. Világos, hogy nem ez volt a helyzet.

Azt is elkezdtem megérteni, hogy amikor másokat vagy magamat ítélem meg, gyakran hasonlítok össze. Úgy látom, hogy magamat másokhoz hasonlítgatni a féltékenység egy formája. Ha meg vagyok elégedve azzal, aki vagyok, ahol vagyok, közönyös lennék-e a szomszédom érzései felé azért, hogy megkapjam, amit akarok? Alig hiszem. Amíg bármennyire is féltékeny vagyok, nem lehetek teljesen dharmikus. Valójában amíg bármilyen tisztátalanság van is bennem, nem cselekedhetek teljesen dharmikusan. Például amikor azt mondtam a barátomnak, hogy tartsa meg a kulcsot, dühöt éreztem a szenvedése miatt. Amikor hazudtam, hogy több vibhutit kapjak, mohóságot éreztem.

Persze teljesen világos, hogy mindig van valami tanulnivaló ezekből a tapasztalatokból, és az is világos, hogy nem ítélhetjük meg, mi is történik valójában. Csak a saját cselekedeteim felett ítélkezhetek, és csak magamért lehetek felelős. Lehetetlen mások cselekedeteit megítélni, mivel soha nem lehet tudni, mi motiválta őket. Azt fedeztem föl, hogy amikor nem dharmikusan cselekszem, az önzőség motivál.

Amikor valamit spontánul teszek, magamról megfeledkezve, egy tökéletes cselekedet lehet, még akkor is, ha helytelennek tűnik mások szemében. Ezek azok a cselekedetek, amelyek Tőle jönnek, nem a saját szükségleteimből, vágyaimból vagy akaratomból.

Egy reggel a darshanon ennek tökéletes példáját láttam. Baba behívott egy ausztrál csoportot interjúra, és épp a verandán ültek. Baba feljött, megnézte őket és bement a szobájába. Ez volt az a pillanat, amikor bármelyikőjüket leküldhette volna, ha nem lett volna oda való. Hirtelen két nő fölállt és otthagyta a verandát, mert - ahogy később megtudtam - az nem a saját ausztrál csoportjuk volt. Őszintén szólva nem hiszem, hogy elmentem volna, ha egyszer Swami megengedte ezt nekem. Túl nagy mohóság! És mégis nyilvánvaló volt számomra, hogy dharmikusan cselekedtek. Ha megvizsgálom ezt a cselekedetet, nem látok benne büszkeséget, féltékenységet, haragot, gyűlöletet, vágyat, mohóságot vagy bármilyen fajta ragaszkodást - csupán egy helyes cselekedetet, amely nyilvánvalóan Tőle származott.

Otthon Virginiában a hospice szolgálat segít, hogy mindig éber legyek. Ahogy látok embereket meghalni, a kérdés folyton az eszembe jut: "Úgy élem az életem, ahogy az jó számomra?” Ez azt jelenti: "Követem Swami tanításait? Azt a munkát végzem, ami a kötelességem? Jó szellemben teszem-e azt - mindent Swaminak ajánlva fel nem nézve cselekedeteim gyümölcsét? Még mindig az aktív szolgálat az utam, vagy csendesebb életet kellene éljek?” És persze az ősrégi kérdés: "Ki vagyok én?” A hospice szolgálatban végzett munka felszínre hozza ezeket a nagyobb kérdéseket, állandó vizsgálatra.

Nemrég volt egy álmom, melyben egy férfi elmondta Swaminak, mennyire szereti őt és mennyire szeretné szolgálni. A Swamihoz intézett hosszú beszéd után végül azt kérdezte: "Milyen szolgálatot kellene végeznem?” Swami mosolygott és jelezve neki, hogy ne aggódjon, azt mondta: "Minden illúzió.”

Sokat gondolkoztam idáig erről. Úgy hiszem, Baba két dolgot mondott nekem ezzel: Nem az a lényeg, mit csinálsz, hanem az, ahogyan csinálod. És, ami ennél még fontosabb, az ilyen aggodalmak fölé kell emelkednünk, és emlékeznünk arra, hogy isteni lények vagyunk. Cselekedeteink csupán szerepünk eljátszása az élet színpadán.
Csak az állandó éberség tart a helyes úton. A mindennapi kihívások a legnehezebbek a számomra, mivel nehéz állandóan ébernek lennem. Gyakran kapom magam azon, hogy régi szokásokba esem vissza.

Példának okáért legnagyobb próbatételeim egyike a türelem megtartása. Ez nagyon fontos, mivel türelem nélkül nem tudunk megfelelő módon cselekedni. Swami azt mondja: "A türelem minden erő, amire az embernek szüksége van.” Amikor számítógéppel dolgozom, nagyon türelmetlenné és idegessé tudok válni, amikor egy általam ismert program hirtelen nem működik rendesen, ilyenkor érzem a frusztrációt a gyomromban. Nem mindig kerekedem egyből felül ezen a frusztráción; valamikor igencsak mérgesen ülök ott. Aztán egyszercsak, amint kifáradok, egy nagy levegőt veszek, és emlékeztetem magam Swamira. Ekkor képes vagyok arra, hogy lecsendesedjem, és eszembe jut, hogy munkám gyümölcse az övé és nem az enyém, és abban a pillanatban szabaddá válok.

Mindenekelőtt ajánld fel minden cselekedetedet az Úrnak, anélkül, hogy felemelne a siker vagy leigázna a vereség; ez adja meg azt az önkontrollt és nyugalmat, ami ahhoz szükséges, hogy keresztül vitorlázz az élet óceánján.

Megítélni másokat, azt méricskélni, hogy mit cselekszenek, vagy azt mondani, hogy az jó vagy rossz, még mindig probléma számomra. Swami azt mondja: "Mindenki jó. Ha rosszat látsz bennük, az a benned levő rossz miatt van...” Főként azokat ítélem meg, akik a legközelebb állnak hozzám és akikhez emiatt a legjobban kötődöm. Például amikor a férjem egy erőszakos filmet akar megnézni a TV-ben, elfutja az agyamat a méreg. "Hogy képes megnézni mindezt az erőszakot? Baba azt mondja, ügyelnünk kell arra, hogy mit engedünk az elménkbe, és ez szemét. Hogyhogy nem hallgat Swamira ebben? Milyen hívő ő valójában?” Meg sem állnak ezek a gondolatok. Ez nem szolgál mást, mint hogy elzárja az iránta érzett szeretetemet. És különben is ki vagyok én, hogy megítéljem őt? Talán annyira elkülönült már, hogy nem érinti meg úgy az erőszak, ahogy engem. Megvan a saját útja, ami különbözik az enyémtől. Végülis nem tudja Swami, mit csinál a férjem? Rájöttem arra, hogy először is amire szükségem van ilyen helyzetekben, az az, hogy megbocsássak magamnak, amiért ezt az ítéletet hoztam. Ezután automatikusan visszatér belém a szeretet, megbocsátás és részvét. Mostanság abban a pillanatban, amikor azt találom, hogy elmém kritikus üzemmódba lép, visszatérek a szívembe, arra a helyre, ahol nincs helye az ítéletnek, csak szeretetnek és részvétnek. Ez működik! De ehhez éber szem és valamennyi elkülönültség szükségeltetik.

A másik csapda, amibe olykor beleesem, az, hogy úgy gondolom, én vagyok a cselekvő. Krisna kijelentette Arjunának a Bhagavad Gitában. "Arjuna, te csupán eszköz vagy üzenetem terjesztésében. Csak egy eszköz vagy kezemben.” Több területen érzem azt, hogy én vagyok az irányító. Például a szerkesztői munkámban a saját módszereimhez kezdhetek ragaszkodni. Például azt akarom, hogy egy történet annyira legyen meghosszabbítva, amennyire én akarom és úgy, ahogy én akarom, és hogy más részeket pedig kitöröljenek, amelyeket nem tartok fontosnak. Sokszor túlzottá válik az ellenőrzési igényem, olyannyira, hogy körülményes leszek. Minél jobban úgy érzem, nincsenek ellenőrzésem alatt a dolgok, annál több ellenőrzést szeretnék. Most, hogy értem ezt a mintát, majdnem abban a pillanatban, hogy elkezdem játszani a főnökösdit, megállok. Azt gondolom magamban: "Biztos úgy érzem, nincs elég kontroll a kezemben. Ezért viselkedem így.” Később felismerem: "Különben is ki irányít? Swami. Nem én.” Még mindig beleesem ebbe a csapdába, de már hamarabb kikerülök belőle.

Egyre világosabbá vált számomra, hogy a türelmetlenség, az ítélkezés vagy az a gondolat, hogy én vagyok a cselekvő, illetve bármilyen önzőség lehetetlenné teszi, hogy dharmikus személy legyek. Ezért nagyon fontos állandóan ébernek lenni.

Milyen csodálatos, hogy Swami megláttatja velünk a bennünk levő tisztátalanságot, azzal, hogy azt mondja, figyeljünk szavainkra, cselekederteinkre, gondolatainkra, jellemünkra, szívünkre. Önmagunk éber figyelőivé nevel minket. Aztán azt kívánja, nézzünk szembe hibáinkkal, engedjük el őket, ne ismételjük meg őket, és végül bocsássunk meg magunknak és szeressük magunkat minden tisztátalanságunk ellenére. Aztán képesek leszünk arra, hogy másokat is szeressünk. Remélhetőleg végül megtapasztalhatjuk, hogy isteni lények vagyunk, és ez a tudat megláttatja velünk, amit Swami mondott az álmomban: "Mindez illúzió.” Ez nagy feladat. De a legszebb ajándék, amit kaphatunk - végigmenni mindezen a kihíváson szeretett Sai-unk lábai előtt.